HTML

KÖLDÖKZSINÓR

A szülés mélyen személyes ügy, megtagadhatatlan emberi jog. Ez a blog azért jött létre, hogy minél szélesebb tájékoztást nyújtson az otthonszülésről.

Tovább...

Hordozókendő kiállítás

2010.05.15. 23:55 :: koldokzsinor

„Ahogy visszafelé tekintünk az időben vagy a civilizációtól távoli tájakra térben (az ún. „természeti népeknél”), nem egyszer azt láthatjuk, hogy arra törekszenek, hogy a hiányzó szőrzetet vagy a csökkent megkapaszkodási képességet valahogyan pótolják. A még mászni vagy járni nem tudó kisbabákat az anyák valamilyen hordozó eszközzel, szalaggal, ruhadarabbal, kendővel a testükre erősítve hordják, esetenként több éven keresztül. Más-más népeknél az anyák más-más testrészükön hordoznak: karjukon, mellkasukon, hátukon, csípőjükön, tarkójukon, vállukon. Egyes népeknél az eredeti helyzet pótlását azzal is kiegészítik, hogy szőrével befelé fordított állati bőrből készül a hordozóeszköz, illetve hogy az anya csípőjén lovagló kisbaba anyja mellébe, hajába vagy nyakláncába kapaszkodik.”


A babahordozás története és lélektani jelentősége

„…a civilizáció azon a napon fog elkezdődni, amikor az, hogy az
újszülött babák jól érezzék magukat, mindennél fontosabb lesz.”

Wilhelm Reich: The murder of Christ

Az utóbbi évtizedekben a „babahordozás” reneszánszának, vagy mondhatjuk forradalmának vagyunk tanúi. Egyre-másra szaporodnak a hordozóboltok, hordozótanfolyamok, hordozó-tanácsadók, hordozóünnepek és demonstrációk, internetes hordozós fórumok.

A „megkapaszkodás” és a „kötődés” az emberi faj életét kísérő kulcs-jelenség. A megkapaszkodási ösztön elméletét Hermann Imre magyar pszichoanalitikus dolgozta ki Az ember ősi ösztönei (1) című 1943-ban megjelent munkájában. A kötődéselméletet pedig az angol, eredetileg szintén pszichoanalitikus John Bowlby (2) dolgozta ki. Mindkét elmélet a háború alatt, a háború okozta veszteségek értelmezése nyomán született, hasonló társadalmi problémák talaján, hasonló etológiai és antropológiai kutatások eredményeképpen, egymástól függetelnül jött létre és hasonlóságaik ellenére, egymástól elszigetelve élik utóéletüket.

Ha az evolúciós fejlődés történetében az embertől egy lépést teszünk visszafelé, azt látjuk, hogy a majomanyák kölykeiket a testükön hordozzák, mégpedig úgy, hogy a kölykök maguk kapaszkodnak anyjuk szőrébe. Az anyamajmok aktivitása ebben másodlagos, csak időnként, futásnál vagy hirtelen mozdulatoknál támasztják meg maguk is a csecsemőt, egyébként a kölyökre bízzák a kapaszkodást. A majomkölyök aktívan kapaszkodik kezével, lábával, esetleg farkával, és az anya eközben szinte alig törődik vele. Ha az anya nyugalomba helyezkedik, akkor száll le a testéről a kölyök és kezd a környezetben vizsgálódni, de amint az anya megmozdul, a kölyök ott terem rajta. Az anya és kölyke közötti kapcsolat, interakció, játékok és egyéb közös tevékenységek csak később, esetleg a testvér születésekor bontakoznak ki, attól kezdve, hogy az anya a szoros testi kapcsolatot már kezdi elutasítani. Ekkortól a kapaszkodás csak akkor intenzív, amikor alszik a kicsi. Alvás közben a majmok szorosan átfogják egymást, vagy ha ez nem lehetséges, a környező vastagabb faágakat. A megkapaszkodást részben pótolja, részben annak egyfajta utóélete a majmoknál a „bolhászkodás”, Hermann Imre kifejezésével élve a „bőrápolásos szolgálat”. Ebben a tevékenységben a felnőtt majmoknál újraéled az anya szőrében való hajdani megkapaszkodás.

A szőrzet eltűnésével az aktív megkapaszkodás lehetősége az emberek számára elveszett, s a láb fogó működése is erősen lecsökkent. (Egyes fiziológusok a láb méhen belüli tartásából és izomzatának felépítéséből arra következtetnek, hogy a láb felépítésénél fogva fogásra is alkalmas.) Az újszülött úgy jön a világra, hogy néhány erős ösztönös késztetéssel rendelkezik, és ezek közül az egyik a megkapaszkodás. Leírója nyomán Moro-reflexnek hívjuk azt az átkaroló reflexet, ami a csecsemőt bármilyen kezébe adott tárgy erőteljes megragadására készteti. Akkor is kiváltódik ez a reflex, ha a csecsemő megijed, pl. ha rácsapunk mellette az ágyra. Olyan erős ez az ösztönkésztetés, hogy az újszülöttet és a pár hetes-hónapos csecsemőt a levegőbe lehet emelni, a kezébe adott botnál fogva. Kifejezett erőfeszítést igényel kezéből kifejteni az így megragadott tárgyat. Egyszóval megvan az erős ösztönkésztetés, de az emberi csecsemőnél ennek valójában nincs funkciója. Nincsen szőr és nincsenek körülöttünk faágak. Megvan a félelem a zuhanástól, de valójában nincs zuhanás – megvan a zuhanás elleni védekezés lehetősége (a megkapaszkodási késztetés), de nincs mibe megkapaszkodni. Hermann Imre „frusztrált megkapaszkodásról” beszél és ebből a hiányból, illetve ezen elvesztett lehetőségből vezet le az egész emberi fajt jellemző sokféle, akár tragikusnak is tekinthető jelenséget, tünetet, köztük a féltékenységet, a szégyent. Ugyanakkor ismert tény, hogy a megkapaszkodás ösztöne bizonyos helyzetekben feléled: idegrendszeri betegségek, mentális zavarok, demenciák esetén újra kiválthatóvá válik a Moro-reflex. Olyan helyzetekben amikor bajban vagyunk, félünk, testi vagy lelki fájdalmat élünk át, ha nehéz vizsga előtt állunk, szüléskor, vagy a fogorvos székében feléled a megkapaszkodás. A lehetőség, hogy szorítsuk barátunk kezét vagy jobb híján a szék karfáját, vagy a takarónk szélét, egyáltalán nem oldja meg a helyzetet: nem kapjuk vissza, amit vagy akit elvesztettünk, nem jut eszünkbe több a tananyagból, nem jár fájdalomcsillapító felszabadulásával, vagy háborúban nem kerülnek el bennünket ezáltal a zuhanó bombák – és mégis, évezredeket átívelő, túlélési repertoárunk irracionális eleme a megkapaszkodás.

A kötődés egy veleszületett „előhúrozott” viselkedés-rendszer, aminek célja anya és gyermeke közelségének fenntartása. Láthatatlan, folyamatosan biztosított kötelék anya és gyermeke között. Függetlenül attól, hogy a gyerek éppen pólyában, hordozókendőben, babakocsiban, járókában vagy az anya karjában van-e, működik mint viselkedési stratégia. Az aktív megkapaszkodás a csecsemő számára elveszett. Helyette alakul ki a kizárólag emberre jellemző testileg és lelkileg is értelmezhető „tartva levés”. Az anya az, aki tartja a kisbabát, ugyanakkor a baba viselkedésével, gesztusaival az első időktől kezdve aktívan hozzájárul ennek kivitelezéséhez. Egyéves korra a gyerek tapasztalataira épülve kialakul a jellemző stratégia és kötődési mintázat. A gyereket két egymással ellentétes késztetés vezérli: a világ felfedezésének vágya (ami szükségképpen az anyától való bizonyos eltávolodással jár) és a biztonság, az anya közelségének keresése. A kötődési rendszer e két késztetés között teremt egyensúlyt. Az anya részéről a legfontosabb az érzékeny válaszkészség a gyerek jelzéseire. A gyerek sír, rúgkapál, mosolyog – és így tovább. Az anya érzékeli és értelmezi ezeket a jelzéseket, és reagál rájuk. Az anya saját előzetes élményei és lelki alkata következtében különféleképpen viseli a gyerek közelség-igényét, és eltérő mértékben képes arra, hogy valóban a gyereket észlelje, a „valódi” gyerekkel legyen kapcsolatban, valóban őrá reagáljon. A gyerek egyéves korára kialakul a kötődési mintázat, aminek négy alapvető kategóriáját fedezte fel John Bowlby és munkatársa, Mary Ainsworth (2). A biztonságosan kötődő gyerek egy-másfél éves korában az anya jelenlétében bátran fedezi fel a környezetét, anyját „biztonságos bázisnak” használja ehhez a felfedezéshez. Az anya távolléte stresszt jelent számára, és az ezt kísérő negatív érzelmi állapotban nem jelent számára megnyugvást egy idegen személy vigasztalása. Amikor anyja visszatér, örömmel fogadja, viszonylag hamar megnyugszik, visszatér a tárgyak felfedezéséhez. Az ilyen gyerek azt tapasztalta élete során, hogy anyja elérhető és érzékeny a jelzéseire. Az elkerülő kötődésű gyermekek olyanok, mintha nem vennének tudomást anyjuk jelen- vagy távollétéről. Úgy viselkednek, mintha mindegy lenne nekik, ki van velük. Valójában élettani stressz-mutatóik (szívfrekvenciájuk, stresszhormon-szintjük) anyjuk távozásakor kimutathatóan magasabbak, mint a biztonságosan kötődő csecsemőké. Az ilyen csecsemők anyja gyakran feszültté válik a túlzott közelségtől, elutasítja azt, és ennek következtében alakul ki a gyerekben a fenti stratégia: akkor a legkönnyebben elérhető az anya, ha ő nem okoz benne szorongást azzal, hogy kifejezi erre vonatkozó igényét. A harmadik mintázat az ambivalens kötődés. A gyerek az anya jelenlétében sem indul felfedezni a világot, anyja szoros közelségében marad, már egy idegen felbukkanásakor is sírásban tör ki, anyja távozása szélsőségesen negatív állapotba juttatja, és nem nyugtatja meg anyja visszatérése sem. A közelséget maximalizálja, de közben haragszik az anyára. Az ilyen mintázat hátterében kiszámíthatatlan, szorongó anyai viselkedés áll, olyan anya, aki bizonytalan a gyerek jelzéseinek értelmezésében. Egy negyedik mintázat is létezik, a dezorganizált kötődés. Ennek a hátterében bántalmazott, olykor bántalmazó anya áll. És ilyen esetben a gyerek feloldhatatlan konfliktussal szembesül: ugyanaz a személy jelenti a veszélyt, akihez a veszély elől menekülne.

A kötődési mintázatok hátterében a kötődési tapasztalatokra épülő ún. „belső munkamodell” áll, ami a gyermeket egész élete során elkíséri, és befolyással van további emberi kapcsolataira, beleértve azt is, milyen lesz saját gyermekével a kapcsolata.

A kötődés alakulása és a hordozás között nyilvánvaló összefüggés van. Egyes tanulmányok azt igazolják, hogy a hordozás elősegíti a biztonságos kötődést. Egy tanulmány (3) eredményei szerint a hordozott csecsemők körében az elkerülő kötődés harmada volt a kontrollcsoportéhoz képest és gyakoribb volt a biztonságos kötődés. Ezen kívül a hordozott csecsemők valamivel később kezdtek mosolyogni és magukra hagyva kevesebbet „próbálgatták” a hangjukat és kevesebbet sírtak, mint a kontrollcsoport kisbabái. Ennek magyarázata az lehet, hogy a sírás, mosolygás, hangadás a kisbabáknak az a repertoárja, amellyel közelségre bírják anyjukat, és a hordozott babáknak eleve kevesebb „erőfeszítést” kell tenniük anyjuk közelségének eléréséhez.

A modern babahordozás „bibliája” Jean Liedloff Az elveszett boldogság nyomában, A kontinuum-elv című könyve. (4) A könyv világszerte - hazánkban is - bestsellerré vált. A szerzőnő két és fél évet a venezuelai jekána indián törzs körében töltött és lenyűgözőnek találta a gyermekgondozás terén tapasztaltakat. Ezeket a kisbabákat születésüktől kezdve elsősorban anyjuk, illetve alkalmanként más felnőttek, vagy akár nagyobbacska gyerekek a testükön hordozzák. A felnőttek eközben saját felnőtt munkával teljes társas életüket élik. Eközben sokkal kevesebb konkrét figyelmet fordítanak a kisbabára, mint civilizáltabb viszonyok között élő anyatársaik, hiszen elsősorban nem vele vannak elfoglalva, hanem azokkal a tevékenységekkel, melyek napjaikat és éjszakáikat kitöltik és azokkal a felnőttekkel, akikkel ezeket a tevékenységeket megosztják. Ha a csecsemő valamilyen szükségletét jelzi – a szoros együttlét miatt ezekből a jelzésekből talán jóval gyengébbek is elegendőek, mint amiket mi ismerünk –, akkor annak kielégítésére esetenként egészen kevés változtatásra, alkalmazkodásra van szükség. Csak egy mozdulat, a mell elérhetőbbé tétele, az ürítést végző baba eltartása a felnőtt testétől, és minden tevékenység folytatódhat. Eközben a kisbabák rendkívül sok ingerben részesülnek és elsősorban nem azáltal, hogy valaki mulattatja őket, hanem hogy a felnőttek tevékenységei sokféle, pillanatról pillanatra alakuló változást hoznak magukkal. Sötét lesz, majd újra világos, esik az eső és ő vizes lesz, majd megszárad, koccan, huppan az anyja testén, hirtelen lódul egyik helyzetből a másikba, reccsenések, zajok, állati hangok, a legkülönfélébb szagok veszik körül. Eközben ellazultan, a változások és élmények befogadásában és szemlélésében, ezekhez való alkalmazkodásban tölti idejét. Eszünkbe juthat minderről a méhen belüli magzatok élményvilága, ami sokkal közelebb áll ily módon a jekána babák élményeihez, mint amit a civilizáció körülményei között szocializált anyák nyújtanak a gyerekeknek. Ezért a „kontinuum-elv” elnevezés. Amikor a babák már idősebbek és kúsznak-másznak, járnak, senki nem tölti az idejét azzal, hogy „vigyázzon” rájuk. A szerző megítélése szerint a jekána babákat előzetes tapasztalataik megtanították arra, hogy felismerjék a veszélyeket és ily módon vigyázzanak magukra. Legyen szó éles késről, mély szakadékról, a babákkal, totyogókkal szemben az az elvárás, hogy ők vigyázzanak magukra. Egy sziklák között élő állat se esik le a szikláról, még ha a szélén legelészik is. Ha ezeknek a kisgyerekeknek szükségük van valamire az anyjuktól, ők közelítenek és igényüket készségesen ki is elégítik. A felnőttek nem szaladnak a gyerekek után, nem kiáltják nekik, hogy „vigyázz”, hanem az a ki nem mondott és megvalósult elvárás, hogy amikortól erre már képesek, ők követik a felnőtteket (ők kötődnek).

A fenti leírás csupán ízelítő a könyvben foglalt gondolatokból, melyek mentén a szerző összeveti a „kontinuum-babák” boldogságát a civilizált babák – és ennek folyományaként persze a felnőttek – szenvedéseivel. A könyv olvasójában méltán vetődik fel a kívánság és gyökerezik meg az elhatározás: én bizony nem fogom szenvedni hagyni a gyermekemet!

A babahordozás szakértői összegyűjtenek sok szempontot, amelyek arról szólnak, és azt támasztják alá, hogy a babák „hordozásra termettek”. Mi is végiggondolhatjuk ezeket a szempontokat. Pl. ki ne ismerné az alvó kisbabák alvás közbeni tartását, ahogy kicsi kezüket ökölbe szorítva tartják fejük mellett? Vagy ki ne számítana rá, hogy a félig megemelt kisbaba, mintegy segítve az őt felemelő személyt, „hordozott testtartást” vesz fel, behajlítva és terpeszbe helyezve lábacskáját? Jómagam jól emlékszem az egyetem ortopédia órájáról arra az elejtett megjegyzésre, hogy a természeti népek között a csípőn hordozott kisbabák körében ismeretlen a csípőficam. A sípcsont enyhe görbülete és a kéz és láb már emlegetett fogóreflexe is a hordozásra való felkészültséget támaszthatják alá.

Ónodi Ágnes (5) a hordozás magyarországi egyik elterjesztője szerint: „Az igény szerint hordozott és szoptatott babát pontosan olyan hatások érik, amelyek ideálisak a fizikai, lelki és szociális fejlődéséhez. Hordozás közben folyamatosan ingerek érik a tapintó és az egyensúlyérzékelő-rendszerét. Ezek azok az ingerek, amelyek elsődleges fontosságúak az agy és ezen keresztül a mozgás fejlődése szempontjából is.

A hordozott csecsemők izmai gyorsan erősödnek. Például feltűnően korán tartják a fejüket, letéve nevelkedő kortársaikhoz képest. Ennek az az oka, hogy hordozójuk nagymozgásai, illetve a gravitáció folyamatosan edzésben tartja őket. Az „edzés” lényege, hogy miközben a kisbaba szorosan meg van támasztva, hogy ne tudjon nyekleni-nyaklani, izmai ellentartanak azoknak a kis erőknek, amik őt a hordozás során érik. Ahogy a baba egyre nagyobb és erősebb, a megtámasztás feladatát fokozatosan átveszik a hordozóeszköztől az izmok, a saját hatáskörükben.

Az igény szerint hordozott kisbabának megadatik a folyamatos és mély biztonság és az egyenrangúság. Hiszen a biztonságot jelentő másik ember folyamatos testközelben van, a világot fölülről látják és tanulják, az emberek szemből érkeznek feléjük, a szükségleteik jelzéséhez nem kell sírniuk, elég finomabb jelekkel kifejezniük őket. Ha a fent említett emberi szükségletek a kora gyermekkorban teljes mértékben méltányolva vannak és nagy mértékben kielégülnek, kiapadhatatlan belső forrás fakad belőlük, ami aztán az élet hátralevő részében korlátlanul rendelkezésre áll. Ez a titka az igény szerint hordozott gyermekek harmóniájának, önbizalmának, teljességének, önállóságának és szociális fejlettségének.”

Ahogy visszafelé tekintünk az időben vagy a civilizációtól távoli tájakra térben (az ún. „természeti népeknél”), nem egyszer azt láthatjuk, hogy arra törekszenek, hogy a hiányzó szőrzetet vagy a csökkent megkapaszkodási képességet valahogyan pótolják. A még mászni vagy járni nem tudó kisbabákat az anyák valamilyen hordozó eszközzel, szalaggal, ruhadarabbal, kendővel a testükre erősítve hordják, esetenként több éven keresztül. Más-más népeknél az anyák más-más testrészükön hordoznak: karjukon, mellkasukon, hátukon, csípőjükön, tarkójukon, vállukon. Egyes népeknél az eredeti helyzet pótlását azzal is kiegészítik, hogy szőrével befelé fordított állati bőrből készül a hordozóeszköz, illetve hogy az anya csípőjén lovagló kisbaba anyja mellébe, hajába vagy nyakláncába kapaszkodik.

Nem lenne teljes a kép, ha nem említenénk, hogy nemcsak a megkapaszkodási késztetés lehetőség szerinti kielégítése, hanem a megkapaszkodással szembeni küzdelem (a megkapaszkodás tilalma, akadályozása, elfojtása) is megjelenik a néprajzi anyagban egészen a civilizáció hajnalától kezdve. Például az ókínai hagyomány szerint a csecsemőt az első három hónapban nem szabad karra venni. Az inkák birodalmának őslakói gyermekeiket az elkényeztetéstől való félelmükben sohasem vették a karjukra, hanem többnyire a bölcsőben hagyták feküdni. A felnőttek megkapaszkodási ösztönnel szembeni ellenkezése nyilvánul meg a szoros pólyázásban is: a római kortól kezdve a középkoron át egészen a 19. századig – mint ezt sok festmény, irodalmi mű is tanúsítja – bölcsőben elhelyezve hosszú textilcsíkkal szorosan lekötik a kisbabát úgy, hogy keze és lába is gondosan a pólya alatt van elhelyezve, mozdíthatatlanul. Sok népnél a gyermeket még a szopás idejére se szabadítják meg kötelékeitől. Ebben a megkapaszkodási szükséglet és a hordozási vágy tagadása jelenik meg. Mi lehet ennek az oka és a célja? Gerald Durrel: Madarak, vadak, rokonok című regényében a szerző kisfiúként egy görög faluban végignéz egy szülést aztán a baba szorosra pólyázását. Kérdésére a bába elmagyarázza neki (a 20. század közepén!), hogy ha a baba keze-lába szabadon rúgkapálna, lágy csontjai eltörnének. A kisfiú eltűnődik: akkor ezek szerint Angliában a babák mind keményebb és ellenállóbb csontokkal jönnek a világra, ha nekik erre nincs szükségük... Tolsztoj Anna Karenina című regényében a szülésznő Levin újszülöttjét „kis bábuvá” változtatja szoros pólyájában, mielőtt megmutatná a papának... És az is érdekes kérdés, hogy miért pont Spárta volt kivétel a szoros pólyázás szokása alól a Római Birodalomban... Nem állítható, hogy az európai civilizáció jellegzetességeivel mindig megmagyarázható a szoros pólyázás szokása. A Navajo indiánoknál a kisbabákat szorosan (majdhogynem) gúzsba kötik és egy fából készült bölcső-féleségben tartják, amit függőlegesen egy fára akasztanak, és a baba így tölti napjait. Meglehet, valaha az szolgálta ezeknek a babáknak a biztonságát, hogy bármikor fel lehetett őket kapni meneküléskor vagy a vadállatok között volt olyan, amitől így biztonságban voltak.

Michel Odent francia szülészorvos azt fejtegeti, (6) hogy minden olyan kultúrában, ahol a természettel harmóniában éltek, jelen volt a Földanya tisztelete és nem volt szükség bizonyos agresszió kifejlesztésére. Ezek a kultúrák, ahol nem kívántak uralkodni a természeten és embertársaikon, jó eséllyel mostanra nagy részben kipusztultak. Ugyanakkor azokban a társadalmakban, amelyek jó stratégiát fejlesztettek ki a túlélésre, kialakult az egymással szembeni agresszió és az uralkodás képessége. Mi valamennyien ilyen társadalom szülöttjei és neveltjei vagyunk. Az uralkodás egyik első lépése az anya és a csecsemő kapcsolatának megzavarása volt. Ezért kellett valamilyen rituálé keretében vagy hiedelem okán kiönteni az előtejet, kellett „tisztátalannak” tekinteni a szülőanyát, sietősen elvágni a köldökzsinórt, eltávolítani a csecsemőt anyjától – és így tovább. És ez az oka annak, hogy napjainkban sok anyának nagyon nehéz (bár persze nem lehetetlen) feladat valamilyen természeti nép (pédául a kőkori viszonyok között élő jekánák) mintájára szabadon nyújtani gyermekének a testén való hordozottság élményét.

Nagymértékben individualizációra épülő társadalmunkban a baba igény szerinti hordozása részben az individualitás feladását is jelenti. Persze ez egyben a magány feloldásával is jár, de tudunk-e olyannyira társas lényekké válni, amit a baba folyamatos hordozása hív elő? A hordozáshoz a „természeti” népeknél általában a nagycsaládi környezet is hozzátartozik. A nagycsaládokban sokan vannak együtt, mindenki kapcsolatban van számtalan rokonával, akik nagyjából hasonló nevelési elveket vallanak. Emellett a szülők látják és tudják, milyen tágasak a „normális” és „elfogadható” határai. Ezek miatt sokkal kevésbé üti rá bélyegét a mindennapokra a bizonytalanság, hogy mit hogyan kell tenni. A nagycsaládi életnek szerves tartozéka a folyamatos közös tevékenykedés. A nukleáris családban az anya ideje legnagyobb részében egyedül van a csecsemővel a négy fal között. Addigi megszokott munkája sokszor egyszerűen folytathatatlan a babával: eddig gyári munkás, ügyvéd, könyvelő, bankhivatalnok volt, és hiába választja a hordozást, számára a tanulás, a pervitel és a számítógépkezelés a hasznos munka. Amit a háztartás kínál, az sokszor inkább leértékelt, mint lelkesítő és meglehetősen szűk mozgásteret biztosít. Sokszor saját anyját, anyósát, nagynénjét, barátnőit ahelyett, hogy beengedné életterébe, elszigeteli magától és kisbabájától, éppen azon az alapon, hogy az övékétől annyira eltérő elveket igyekszik megvalósítani a nevelésben. Lehet-e egyszerre elszigetelődni és megvalósítani valamit, aminek alapja a közösség egyetértése? A hideg, a szegénység, a magány, a szorongás csupa olyan dolog, ami az aranykor képzetét idéző „természeti népeknél” más módon vetődött fel, mint a modern európai civilizációban… Ugyanakkor megkerülhetetlen tény, hogy olyan kor és környezet szülöttei vagyunk, ahol kevésbé a hagyományok, mint a folyvást meghozott egyéni döntések alakítják az életünket. És ez nagy lehetőség is: akár amellett is dönthetünk - elfogadva, hogy amennyire mások vagyunk, épp annyira egyformák is –, hogy közösséget szervezünk anyákból és kisbabáikból, és a múlt tapasztalatait magunkévá tesszük abban a reményben, hogy ösztönös anyaságunk és ezek a tapasztalatok összetalálkoznak azzal a vágyunkkal, hogy boldognak tudjuk gyermekeinket.
Irodalom:
1. Hermann Imre: Az ember ősi ösztönei. Magvető Kiadó, Budapest, 1984
2. Bretherton, I.: The origins of attachment theory: John Bowlby and Mary Ainsworth: Developmental Psychology (1992), 28, 759-775. p
3. Anisfeld, E., Nozyce, M., Cunningham, N.: Does infant carrying promote attachment? An experimental study of the effects of increased physical contact on the development of attachment.
Department of Pediatrics, Columbia University, New York, NY 10032.
4. Liedloff, J.: Az elveszett boldogság nyomában. A kontinuum-elv. Kétezeregy Kiadó, 2008.
5. www.hordozo.hu
6. Odent, M.: A szeretet tudományosítása. Napvilág Születésház, 2003.