HTML

KÖLDÖKZSINÓR

A szülés mélyen személyes ügy, megtagadhatatlan emberi jog. Ez a blog azért jött létre, hogy minél szélesebb tájékoztást nyújtson az otthonszülésről.

Tovább...

Gondolatok egy pszichológustól - a szülésről

2010.04.26. 08:00 :: koldokzsinor

"Mindannyian nagyon meghatározó módon őrizzük magzati és csecsemőkorunk élményeit, és hajlamosak vagyunk arra, hogy ezt az élményt egy szerepfordítással megismételjük akkor, amikor nekünk lesz gyerekünk. De ez az ismétlés csak akkor következik be, ha tudattalan. Minden önismereti munkának (amit korábban terápiának hívtak) az a lényege, hogy fölhozom a tudatba azt, ami eddig tudattalanul irányította az életemet. Abban a pillanatban, amikor tudatossá válik egy bennünk munkálkodó, életünkre kiható élmény, már nem megtörténik velem a dolog, hanem én fogom eldönteni, hogy megteszem vagy sem az élmény diktálta cselekvést. Kapcsolok, hogy ez ugyanaz a helyzet, amiben én már huszonötször csődöt mondtam, vagy ráfizettem, vagy csalódtam, és meg tudok állni tudatom segítségével.”

Izgalmas beszélgetés szülésről, születésről, szülőkről és csecsemőkről F. Várkonyi Zsuzsa pszichológussal, a Gordon-féle személyiségfejlesztő és kommunikációs tréningek magyarországi meghonosítójával.


/Beszélgetőtárs: Bálint Ildikó
A cikk megjelent: A Hét - romániai magyar honlapon, Szülni Közép-Kelet Európában címmel, 2007.10.19.-én/


F. Várkonyi Zsuzsa a nyolcvanas évek végén három évet töltött az Amerikai Egyesült Államokban, „szellemi munkanélküliként". Ez idő alatt közel hetven amerikai és magyarországi nő szüléstörténetét jegyezte le, interjút készített több mint egy tucat szakemberrel, és tanulságokat vont le ezekből. A vele folytatott beszélgetés során többször utal akkori gyűjtőmunkáját összegző Normális szülés című írására, amelyik a Valóság 1990/3-as számában jelent meg.

/Azóta megjelent Normálsi szülés-ma című bővített, aktualizált verzió, itt olvasható./

Az elmúlt időszakban több nő megosztotta velem szülésélményét. Mindegyikük kórházban szült, és az általános tapasztalatom az volt, hogy kevés nő emlékeiben maradt meg szülése pozitív élményként. Sokszor az volt az érzésem, hogy élményeiket az idő nemhogy szebbé tenné, ellenkezőleg: sok év távlatából is traumaként mesélték el...
Hasonlót olvastam egy amerikai összegző írásban: minél tovább beszélnek a nők szülésélményükről, annál feldúltabbak lesznek. Pedig szerencsére ma már Amerikára (vagy egyáltalán a fejlett világ országaira) nem jellemző, hogy a szülész bármilyen autokratikus vagy bántó, sértő dolgot megtegyen. Amire amúgy - a tapasztalat legalábbis ezt látszik igazolni - nagyon sok orvos hajlamos. Az orvost, különösen az operatív szakterületek irányába a beavatkozás vonzza, és dologtalannak érezné magát, ha megbízna a szervezet spontán folyamataiban, amit a szülés esetében le is gátol ezzel a hozzáállással. Az orvos részvétele kétféle lehet: akad, aki valóban akkor avatkozik csak be, amikor elakad a folyamat, másokat a szenvedés látványa vonz, és saját kontrollját akarja megélni. És minél kontrollálatlanabb a környezet, annál akadálytalanabbul tehetők meg ezek a kártékony okból születő beavatkozások. Sajnos nemegyszer tetten érhetők kifejezett szadista lépések, megjegyzések.


Mi miatt törnek felszínre szadista hajlamok?


Ennek nincs racionálisan megfogható oka. A szadizmus egy késztetés, ami arról szól, hogy az illető örömét találja abban, hogy a másik szenved.


Miközben látszólag segíteni akar a betegen, rászorulón. Nincs ebben ellentmondás?


A segíteni akarás az orvos felvállalt feladata, mégis döbbenetes történeteket hallani arról, hogy az orvos éppen nem könnyíteni akar... Nem tudom, érdemes-e elvinni beszélgetésünket ebbe az irányba...


Kórházi körülmények között a szülő nő és az orvos között általában óhatatlanul kialakul egy feljebbvaló-alárendelt, irányító-irányított viszony. A nők - kiszolgáltatott helyzetük miatt - úgy érzik, még mindig jobban járnak, ha elfogadják az „elesett nő" szerepét.


Erről a félelemről az amerikai szakirodalom is ugyanígy ír. Egy gyerek születése a világ nagy csodái közé tartozik. Nagyon sok nőben - első szülése előtt legalábbis - nincs meg az az önbizalom, hogy elhiggye: az ő teste pontosan tudja, mit kell tennie. Helyette inkább azt mondják, hogy fogalmuk sincs, mi történik velük, és irreálisnak tűnik számukra, hogy egyáltalán képesek lennének megszülni egy csecsemő méretű kis testet. Ez a fajta kiszolgáltatottságuk teszi hajlamossá őket arra, hogy teljesen alávessék magukat az orvosi személyzet akaratának. És ha épp nem tisztességes, nem ép lelkű orvossal találkoznak, akkor a szülésélmény traumaként raktározódik el az anyában. Ép lelkű orvos számomra az, aki valóban segíteni, könnyíteni, veszélyt hárítani megy be egy szülésre, és nem huhogni, bántani, büntetni akar. A legtöbb nő fél például orvost váltani a kilenc hónap során, pedig már érzi, hogy nem lesz jó kezekben. Ez világszerte így van, talán a fejlett világ országaiban a legkevésbé, mert ott a piaci törvények versenyre kényszerítik az orvosokat is: jól kell szolgálniuk. Egy ott élő nő ma már tudja, hogy olyan orvost választ magának, amilyet akar, és ha történetesen nincs vele megelégedve, akkor máshoz fordul. Mégis akad, aki ott is fél otthagyni azt az orvost, akire azt mondták, hogy jó szakember. Hiszen ha valami baj történne a szülésnél, akkor ő önmagát fogja vádolni. Sok nőben megvan ez a félelem, amit az apák aktív jelenléte az egész folyamatban (az orvos kiválasztásában, majd a szülésnél) oldhat valamelyest, csökkenteni tudja ezt a kiszolgáltatottság-érzést. Tisztességes hozzáállású orvos egyébként alig vált ki ilyen érzést.
 

 

Kérdezheti bárki, vajon nem túlzás-e ennyire sok negatívumot feltételezni az orvosokról. Válaszul elmondhatom például, hogy jó húsz évvel ezelőtt nagyszámú orvostanhallgatóval végeztek el egy összetett személyiségteszt-sorozatot. Olyan mélylélektani tesztekről volt szó, amelyek valóban a személyiség soha be nem vallott, ám viselkedésben nagyon is megnyilvánuló rétegeit mutatják meg. Például, hogy mennyire van bennük meg az együttérzés, vagy éppen a szadizmus, hogyan tudnak agresszív ösztöneikkel bánni. Az egyéni teszteredményeket aszerint rendszerezték, hogy milyen szakirányt akart az illető a későbbiekben választani. Drámai különbségeket találtak: a legrosszabbul karbantartott ösztönéletük azoknak a hallgatóknak volt, akik a sebész és a szülész-nőgyógyász szakirányt akarták választani. Kivétel persze mindig van. Senki ne higgye azt, hogy aki sebésznek vagy szülésznek megy, az gazember. Én is ismerek mindkét szakterületről nagyszerű embereket, akik természetesen szakemberként is nagyon jók. De statisztikailag nézve a legtöbb durva ösztönéletű medikust mégis a sebész és szülész pályát választók között találták. Nem véletlenül, hiszen a szokásosnál véresebb, drámaibb, és - ha tetszik - csodatevőbb, amit ő csinál - vagy legalábbis az az illúzió, hogy ő csinálja. Az orvosi pálya választása egyébként is a mágus-szereppel való kacérkodásnak egy megnyilvánulása. Érdekes talán azt is elmondani, hogy melyik az a három orvosi szakterület, amely a leginkább együttérző és kiegyensúlyozott orvostanhallgatókat vonzza: a gyermekgyógyászat, a szemészet és a tüdőgyógyászat. Az első kettő könnyen érthető, de a pszichológusokat a harmadik sem lepi meg. A tüdő ugyanis „anyai szerv", a tüdővel való kapcsolat az anyával, a nőiséggel, a gondozással, a gondoskodással van összefüggésben. Ez az a három szakterület, ahol többségükben nagyon kifinomult ösztönéletű emberek dolgoznak. Persze előfordulhatnak kivételek itt is, mégis igaz, hogy akár az utcán is könnyű megkülönböztetni az átlagos szülészorvost az átlagos gyermekgyógyásztól.


Tüdőnk és bőrünk szűrőként is működik, ezért a lélek megbetegedését ez a két szervünk mutatja leginkább.

Ebben is van igazság, bár az egyéni alkat választja ki, melyik legyen a „gyenge szerve", és nem feltétlenül lesz a tüdő vagy a bőr. Ha az anyával való kötődés a problémás, akkor valószínűleg a tüdő lesz a választott szerv. Más az üzenete, ha a csontrendszer, ha a vese, ha a torok vagy a szív betegszik meg.


Tanulom magam című könyvedben írod, hogy otthonról hozott sorskönyvünk határozza meg, milyen szülők leszünk. Lehet ezen változtatni, vagy általános törvényszerűségek, szükségszerűségek hordozói, beteljesítői vagyunk csupán?
 

Ezzel kapcsolatban a választ egy gyönyörű terápiás módszer is megadja: mindannyian nagyon meghatározó módon őrizzük magzati és csecsemőkorunk élményeit, és hajlamosak vagyunk arra, hogy ezt az élményt egy szerepfordítással megismételjük akkor, amikor nekünk lesz gyerekünk. De ez az ismétlés csak akkor következik be, ha tudattalan. Minden önismereti munkának (amit korábban terápiának hívtak) az a lényege, hogy fölhozom a tudatba azt, ami eddig tudattalanul irányította az életemet. Abban a pillanatban, amikor tudatossá válik egy bennünk munkálkodó, életünkre kiható élmény, már nem megtörténik velem a dolog, hanem én fogom eldönteni, hogy megteszem vagy sem az élmény diktálta cselekvést. Kapcsolok, hogy ez ugyanaz a helyzet, amiben én már huszonötször csődöt mondtam, vagy ráfizettem, vagy csalódtam, és meg tudok állni tudatom segítségével. A terápiás módszer, amire céloztam, egyszerű: várandós párokat szülésfelkészítő tréningre hívtak. A szülők általában első gyerekük érkezésekor szokták ezt elvégezni, de az sem baj, ha csak a hatodik előtt, mert legalább ez a hatodik gyerek jól jár majd... A terápia lényege, hogy imaginációval - csukott szemmel, relaxált állapotban - olyan képeket hívnak elő a terapeuták a résztvevőkben, azaz a leendő apákban és anyákban, amelyek csecsemőkoruk élményeire vonatkoznak. Mondhatja bárki, hogy ezeket a képeket „csak kitalálják". Mindegy. Ha ő ezt találta ki, akkor neki ez az élménye a saját csecsemőkoráról. Például halálosan, végzetesen elhagyottnak érzi magát az a pici gyerek, akit a mentő beszállít a kórházba, és néhány óráig, vagy rosszabb esetben napokig, nem látja a szüleit. Ez ugyanúgy megszabja azt a hiedelemrendszerét, hogy ő kell-e, hogy őt szeretik-e a szülei, számíthat-e a segítségükre, mint az, hogy ha éveken át verték volna. Fontos tudni, hogy a terapeuta nem a résztvevők szülei fölött ítélkezik, ez nem bíróság, hogy pálcát törjenek bárki fölött, pusztán felmérik, hogy milyen korai élményeiktől lenne jó megszabadulni, mielőtt tudattalanul továbbadják a következő generációnak. A fiatal apának vagy anyának mélyen elraktározott emlékképe van arról, milyen élmény csecsemőnek lenni. Ennek érdekes következménye - a Tanulom magam című könyvemben ezt is leírtam -, hogy amit csecsemőként megéltem az anya-gyerek viszonyban, szülőként ugyanazt a „jelenetet" és kapcsolatot viszem tovább saját gyerekemmel, csak épp most fordított szereposztásban. Most is a sérült gyerek érzésével fordulok a pici babához, és azt várom tőle, hogy olyan módon szolgálja ki az én igényeimet (pl. azt az igényt, hogy kompetens anyának érezhessem magam), mintha ő lenne az idősebb, neki kellene gondoskodnia rólam. Ezek az anyák furcsa módon ugyanazokat a szavakat használják a csecsemővel való elégedetlenségük kifejezésére, amit valaha az anyjukkal vagy apjukkal kapcsolatban mondtak. A sérült szülő tehát meglepő módon a csecsemőt helyezi be az őt gondozó szülő szerepébe. Ugye nem kell magyarázni, mennyire árt ez a kicsi gyereknek. Ez a nagyon rövid, csoportterápiás módszer arra jó, hogy a résztvevők felhozzák tudattalanjukból azokat a képzeteket, amelyek saját életindulásuknál kártékonyak voltak, és a cél az, hogy ezeket földolgozzák. Részben a terapeuta, de nagyon sokan a párjuk segítségével, hiszen sok lehetőségük van a későbbiekben átbeszélni ezt az élményt. A terapeutától csak engedélyt kapnak arra, hogy szabad így érezni. Nem azért, mert ez felnőtt módon racionális, hanem mert a gyerek érzelemvilágában ez így működik. Ha sikeres a terápia, mindig megszületik az a gyógyító fogadalom, hogy ebbe a zsákutcába én nem sétálok be, és én nem hagyom, hogy a gyermekemnek ugyanez legyen a gondja. Ez tulajdonképpen válasz arra a kérdésre, hogy megszabja-e egy életre a sorskönyv azt, hogy én milyen szülő leszek. Ha dolgoztam rajta, ha kipucoltam a piszkot az élménytáramból, akkor ennek semmiféle káros hatása nincs, ellenkezőleg: egy fejlődőképes, tudatos, odafigyelő, újjászületett szülőt kap a gyerek.
 

Fennáll a régi bűnbe, szerepbe való visszaesés veszélye?


Igen, nehéz helyzetben előfordulhat. Időnként megszólal a régi, hibás program. Azt szoktam mondani - másfajta sorskönyvi lemezek kapcsán is -, hogy még olyat nem láttam, hogy egy régi, rossz program teljesen nyomtalanul eltűnjön. Inkább azt látom, hogy viszonylag gyorsan meg lehet tanulni időben észrevenni és leállítani ezeket. Ilyenkor hangzanak el (jó esetben) a következő mondatok: most idő kell nekem, most ki kell mennem a szobából, most ki kell bőgnöm magam, most el kell hallgatnom, most hagyjanak békén. Ezek a mondatok mind arról a szándékról szólnak, hogy vissza akarom nyerni a tisztánlátásomat, amit abban a pillanatban, amikor ez a hasonló élmény megütötte a gyomromat, elvesztettem.
 

Kihatnak szülői szerepvállalásunkra a gyerekvállalás körülményei? Mit érzékelhet egyáltalán a velünk való történésekből egy magzat?


Van erre filozofikusabb, és van természettudományos magyarázat is. Bizonyított tény, hogy az anya jó közérzete „jóérzés-hormonok" (ún. opiátok) formájában bekerül a gyerek szervezetébe. Amikor ilyen hormonok keletkeznek, a magzat a pozitív élményt össze tudja kapcsolni például az apja hangjával, ha ez vele egy időben érkezik. Az, hogy békés-e a terhesség, a gyerek számára úgy megy át információként, hogy mennyi „jóérzés-hormont", illetve mennyi stressz-hormont, pl. adrenalint kapott az anyján keresztül. Adrenalin akkor keletkezik, amikor mozgósítani kell az energiáimat, mert veszélyben vagyok. Vagyis amikor a kismama dühös, amikor elhanyagoltnak érzi magát, amikor fájdalma van, amikor elégedetlen. Ilyenkor a gyerek is tele van adrenalinnal. Nem csoda, hogy az a gyerek, aki a kilenc hónap során nagyon sok adrenalint kapott, nyugtalanabb természettel születik. A különböző filozófiai iskolák másfajta magyarázattal is szolgálnak, és a tapasztalat szerint ez a magyarázat is helytálló. A gyerekek életében igenis megjelenhetnek olyan képek, olyan választások, olyan helyzetmegoldások, amelyek megdöbbentő hasonlósággal rímelnek rá az előző generációk problémáira. Ezt aligha lehet hormonális vagy akár genetikai okokkal magyarázni. Nem tudjuk, hogy miért ütközik bele a dédunoka ugyanabba a problémába, amit a dédnagyanyja nem oldott meg. De ha csak a materiális összefüggésekben hiszünk, akkor is találunk magyarázatot: a gyerek sok mindent megtapasztalhat magzati állapotában is. A felületes pszichológia mindezek után azt mondaná, hogy a nem-várt gyerekeknek eleve rosszabb a helyzetük. Ez nincs így. Láttam sok ellenpéldát, amire a következő magyarázatot találtam. Abban, hogy a gyerek jókor lép-e be a szülők életébe, a fogantatás körülményeinek biztosan van szerepe, de abban, hogy egy anya vagy apa mit él át örömként vagy ellenérzésként, amikor gyereke megszületik - amikor kézbe veszi, amikor eteti, gondozza, amikor meglátja a mosolyát -, az nem attól függ, hogy ezt a gyereket várták-e, vagy sem. Sokkal inkább attól, hogy őket csecsemőként szüleik hogyan fogadták. Az a szülő, akinek tudata mélyén létezik az az élmény, hogy „a gyerek az jó dolog", az újraéli ezt a pozitív élményt, akár jókor, akár rosszkor született a gyereke. Találkoztam már olyan szülővel, aki nem akarta gyerekét, mert minden ésszerű érv a gyerekvállalás ellen szólt. Magányos volt, szegény volt, mégis, amikor gyereke a világra jött, pillanatokon belül megértette, hogy nincs egyedül: van egy bajtársa, aki megtanítja arra, hogy mégis van öröm az életben. Vagyis: ha az emléktárainkban a baba-mama vagy baba-papa páros egy boldogságos képre hasonlít, akkor ezt szülőként újrateremtjük. Azoknak a pároknak a gyereke van sokkal inkább veszélyben, akiknek - bármennyire megtervezték is a gyereküket -, nincs élményük arról, hogy „a gyerek az jó dolog". A gyerek érintése, látványa, hangja és szaga minden ép lelkű apából és anyából odafordulást, jóérzést vált ki. Ilyenkor föladjuk merev elveinket, lemondunk elemi kényelmünkről, képesek vagyunk felfedezni olyan apró jelzéseket, jelenségeket, amit sosem gondoltunk volna. A gyerek és egyébként az állatkölyök is, képes magára vonni az érdeklődést, nemcsak a figyelmet. Ha ránézünk akár egy csimpánz bébi fényképére, elmosolyodunk - egyszerűen azért, mert belénk van programozva, hogy „a gyerek az jó dolog", figyelmet és törődést vált ki belőlünk.


Miért van az, hogy sok anya - főleg intellektuális beállítottságúak - közvetlenül a szülés után félelemmel, olykor viszolygással tekintenek gyerekükre? Félelmük a felelősségtől, az anyaszerepnek való megfelelésből fakad? Vagy számukra a szülés olyannyira negatív élmény, hogy elzárkóznak a további gyerekvállalástól?


Nem általánosítanék. Nehogy bárki azt higgye, az értelmes ember érzelmileg szükségszerűen fogyatékos! De ha egy nőnek ilyen félelmei támadnak, annak valószínűleg nincs természetes viszonya sem az érzelmekhez, sem a nőiséghez. Ha időben, már terhesség előtt vagy annak kezdetén végigmennek egy terápián, ahol megtalálhatják ehhez a kulcsot, akkor nem kínlódnak majd a terhességgel, és tudnak örülni a gyereknek. A túlzottan intellektuális anyáknál sajnos van erre esély. Csakhogy az összefüggés fordított: nem azért van baja az érzelmi kapcsolatokkal, mert olyan fenemód „értelmes", hanem azért vált a megelőző években szélsőségesen intellektuálissá, hogy elhatárolja magát az érzelmektől, amelyektől fél. A nagyon magasan absztraháló emberek hajlamosak erre. Minél magasabb absztrakcióban él a lelkem, a fejem, annál nagyobb távolság választ el az érzésektől. Az intellektualitás nem egy született adottság, vagy csak részben az. Sokkal inkább egy választás, mégpedig az érzelmektől való eltávolodás választása. Ilyen értelemben nagyon is fennáll annak a statisztikai esélye, hogy a szélsőségesen intellektuális szülő nehezen birkózik meg az apai vagy anyai szereppel. Születésfelkészítő szakemberek szokták ezeket a szülőket racionalizáló típusnak nevezni. Ők azok, akik mindig csak tennivalókat és megoldásokat keresnek, miközben az élményeket, érzéseket kerülik. Nekik szinte mindig nehéz a szülésük, mert nem merik átadni magukat ennek az intenzív élménynek, nem tudnak jajgatni, sikítani, de még kérni sem igen. Ezt az élmény-tagadó önfegyelmet egyébként a hagyományos, közép-kelet európai országokban a szülészek el is várták vagy várják. Mintha az ő komfortérzetük fontosabb lenne, mint az, hogy az anya teste mit kíván.


Szülésfelkészítő tanfolyamon a légzésgyakorlatok közben kötelező egyfajta „nagyon-jól-érzem-magam-a-bőrömben" szerepjáték, a pozitív gondolkodásra való szinte kötelező áthangolódás. Hasznos lehet ez, vagy felesleges megjátszás?


A pozitív gondolkodás mindenképp segít, de nem a pozitív kirakat. Az utóbbi csak a szakmai autokrácia és a hozzánemértés újabb megnyilvánulása. A szülési fájdalom a vesegörcs mellett a létező legerősebb fájdalom. Igaz, szülés után azonnal és nyomtalanul megszűnik. Rossz emléket csak emberi tényezők hagynak az anyában: a megszégyenítés, az elhanyagolás, a rászólás, a szidalmazás. A fájdalom emléke kimosódik. Ez is a természet bölcsessége. De letagadni, nem fölkészíteni az anyát arra, hogy a szülés bizony próbára tevő élmény, vétkes tévedés. Szakember-jelmezben sajnos mindig is rengeteg kártékony ostobaságot mondtak, és mondanak ma is. Én a hetvenes évek közepén szültem, a személyzet állandóan megalázó, folyamat-elakasztó beavatkozásai közepette, és a magyarországi helyzet csak tizenöt éve mozdult ki a holtpontról. Akkoriban például a kórházi gyakorlat szabályai szerint huszonnégy órán át nem hozták ki a csecsemőt, gondolom azért, mert nekik kényelmesebb volt cumisüvegből teáztatni őket. A „szakértő" magyarázat persze az volt, hogy „a csecsemők az első nap úgysem szopnak". Súlyos és kártékony szakmai tévedés! Akik ezt mondták, még soha nem láttak természetes körülmények között anyát az újszülöttjével. Minden csecsemő - állat és emberkölyök egyaránt - egy órán belül megtalálja az anyja mellét, akár segítség nélkül is. Ráadásul a szülő-gyerek kötődés kialakulásának a kritikus periódusa pontosan a születés utáni első óra. Ezek a „szakemberek" tehát elvették az anyától azt az első órát, amikor a kötődést könnyen és biztonságosan elmélyíthette volna. Ezzel olyan szakadást idéznek elő, aminek a feldolgozására talán csak a legkiegyensúlyozottabb anyák képesek. Nem beszélve arról, hogy a szülés utáni első huszonnégy órában termelődő, ún. előtej a legnagyobb immunvédettséget adja a gyereknek. Nem meglepő, hogy a legdrámaibb orvosi blöfföket a szülészet területéről hallani. Olyan állítások ezek, amiknek nincs valóságalapja, senki ki nem próbálta, le nem tesztelte, és nagyon nagy károkat okoznak.


Belejátszik ebbe a férfi-női hagyományos alárendeltségi viszony? A kórház férfiasan tárgyszerű légkörét is beleértve?


Készülő kötetemben alaposan kiegészítve publikálom majd 1990-ben megjelent tanulmányomat ebben a témában. Nem csak azért, mert valóban sokminden javult azóta e téren, hanem mert megjelenése idején a szerkesztő sok mindent kihagyott belőle. Jót akart, el akarta kerülni, hogy férfiellenességgel vádolhassanak. Félt, hogy akkor nem engedélyeznék a cikk közlését. Így akkor alig pár gondolat maradt az írásban arról a folyamatról, ahogy a huszadik század elején a férfi először betolakodott a nő szülésébe, aztán teljesen saját képére formálta azt, és ezzel elvette a nőtől a szülés természetes képességét. Amíg nők vezették a szülést, a bába igazi segítő volt. Az anya úgy helyezkedett el, ahogy akart, úgy viselkedett, ahogy ösztönei diktálták. Biztosan akkoriban is voltak szigorúbb, merevebb szemléletű bábák, és bizonyára nem volt mindegyik hibátlan, de ők legalább tudták, hogyan éli át egy nő ezt a folyamatot. Pszichológiailag nem nehéz megmagyarázni, hogy a férfit (hiszen a nőgyógyászok között alig van nő!) a szülés képességének „elirigylése" is mozgatta. Mert itt már minden férfi-elvek szerint zajlik. Holott orvosi beavatkozásra valójában nagyon ritkán van szükség: minden huszadik (zavartalan külső feltételek között zajló!) szülésnél lép fel olyan probléma, ami akár az anya, akár a születő gyerek életét veszélyezteti. Olyankor valóban kell orvos, ha nem is feltétlenül férfi-orvos, kell a biztonságot adó orvosi háttér. Ez nagyon fontos tényező, különösen akkor, amikor az otthonszülésről beszélünk. Azokban az országokban jobb az otthonszülés statisztikája a kórházi szülésekénél, ahol biztonságos együttműködés van a kórházzal. Ez már azért is fontos, mert pusztán az a szorongás, hogy mi lesz, ha valami nem megy simán, képes elakasztani a szülést. Ezért ott, ahol bába (szülésznő) vezeti az otthonszülést, a szülés megindulásakor értesítik a kórházi orvost. (Amerikában egyébként párban dolgoznak a bábák, és nálunk is az otthonszülő mellett jelen van még egy segítő, akit dúlának hívnak). Ez egyenrangú együttműködés. Magyarországon viszont még mindig büntetik, és ma is boszorkánypereket folytatnak az otthonszülés pártolói, művelői ellen, ahogy negyven évvel ezelőtt Amerikában is tették.


Geréb Ágnes szülész-nőgyógyász legutóbbi esete ezt sajnálatos módon elég jól példázza...


Az ő esetében tragikus módon szülés közben meghalt egy baba. Egy olyan balesetben, ami a kórházakban is előfordul. Magyarországon évente öt-hat csecsemő hal meg kórházban ilyen okból. Nem történt műhiba, mégis szívesen támadta őt minden média, napokig, vehemensen. Szerencsére egyre inkább hallhatók az otthonszülés szakmailag tájékozott támogatói is. Talán hamarosan lesz törvényünk is rá...


Az otthonszülés még szinte ismeretlen fogalom Romániában. A kórház monopol helyzetben van, és még csak a kórházi szülés otthonossá tételére sem tesznek kísérletet.


Megjegyzem, Amerikában sem az orvosok jósága, pszichológiai tájékozottsága vagy családközpontúsága alakította át a kórházi rendszert, hanem a nők, illetve családok kitartó küzdelme... Egyszerűen a piaci verseny kényszerítette ki, hogy a szakma meghallja a családok igényeit. Ha egy szülésre készülő nő nincs megelégedve a kórházi körülményekkel, akkor máshova megy, oda, ahol jobbat ígérnek. Egyébként az is igaz, hogy az ígéreteket meg lehet szegni. Legtöbb esetben az is elég, ha egy szülészorvos annyit mond, hogy a szülő nő elképzelése veszélyezteti születendő gyereke életét. Ki az, aki erre azt meri mondani, hogy márpedig ő nem úgy gondolja? Hiszen ha mégis tragédia történik, akkor egy életen keresztül megmarad a bűntudat. Ha azonban az orvos nem tisztességes, akkor bármikor állíthatja, hogy veszélyben van a gyerek, és beavatkozásával akkor is felgyorsítja a szülést, ha ez csak az ő kényelmét szolgálja. Visszatérve az otthonszülésre, nagyon fontos, hogy az otthonszülést jól képzett szakemberek segítsék. Amerikában a szülésznőknek egészségügyi főiskolai végzettségük van. A legnagyobb hozzáértést azon a területen kell mutatniuk, hogy kiszűrjék az előre látható, komolyabb kockázati tényezőket. Az így megszűrt otthonszüléseknél a statisztika szerint már csak egy-két ezrelék az előre nem látható kockázat. Még egy fontos különbség a mai amerikai és a mai magyar gyakorlat között az, hogy Amerikában már nem ellenségként kezeli egymást a két tábor. Felmérik, hogy esetenként mennyi a még vállalható vagy nem vállalható kockázati tényező, és ennek függvényében döntenek, hogy kérik-e a kórházi segítséget. Nekem egy férfi szülészorvos mondta Amerikában, hogy „egy normális, vaginális szülésnél miránk semmi szükség nincs". Később egy páciense elmeséléséből megtudtam, hogy ez az orvos Angliában tanult, ahol soha nem szűnt meg az otthonszülés, nem kellett újraindítani, mint sok más országban. A nagyobb kockázati tényezők kiszűrésén túl a szülésznő másik feladata a kórházi háttér biztosítása. Otthonszülésnél ez életbevágóan fontos. A legutóbbi tragikus balesetnél ilyen jellegű mulasztás nem történt, emiatt nem volt késés, de ne erről az egy esetről beszéljünk. A magyar kórházi stáb ma még többnyire ellenséges, és ha mégis hozzájuk kerül, gyakran büntető szankciókat vet be az otthonszülő nővel és gyerekével szemben. Közvetlen ismerősöm mesélte, hogy amikor huszonnégy órás vajúdás után úgy döntött otthoni szülés-segítője, hogy vigyék be a kórházba, az ügyeletvezető orvos megtagadta a császármetszést, mert szerinte „otthon szülni akaró nőnek nem jár császármetszés". Még hosszan hagyták őket kínlódni, majd aztán riadtan rohantak az elkékült újszülöttel, akit három napig intenzív osztályon kezeltek. Vajon ki volt itt etikus és ki nem? Miért jár más országokban kisebb kockázattal az otthonszülés? Csak azért, mert tudják, mitől működik biztonságosan. Kórházi háttér mindenképp kell, és ennek szükségességét fel kell tudni mérni, de normális esetben a támogató, zavartalan, ismerős környezet és az idegen férfiak hiánya az, ami megkönnyíti a szülést. Az ismeretlen, steril környezet, az ijesztő gépek, a katonás dirigálás mind a szörnyű kockázatokra emlékeztetik a nőt, és ez a félelmi állapot persze elakasztja a szülés sima menetét.


Geréb Ágnes az egyedüli otthonszülés-párti szülészorvos Magyarországon?


Ezt nem tudom. De azt igen, hogy szülészorvos végzettsége van, és harminc év szülészeti praxisa. Kórházban kezdte, de már tizennyolc éve otthonszüléseket segít. Szám szerint eddig 3300-at. Praxisa alatt ez a harmadik tragikus kimenetelű esete volt, ami 1 ezreléknek felel meg. Amerikában is hasonlóan pozitív az otthonszülési statisztika. Köztudott, hogy a kórházakban előforduló halálesetekről nem tesznek közzé statisztikát, és ezeket egyszerűen komplikációnak nevezik. Korántsem az a célunk, hogy „rosszban" legyünk az orvostársadalommal, hanem az, hogy megnyerjük őket egy humánusabb ügyért. Pozitív kórházi példát is említhetnék, például a Szent Imre kórház szülészetét, Bálint Sándor osztályát. Úgy hallottam, ő is hagyományos magyar szülészként kezdte, az összes konzervatív, soha próbára nem tett téves eszmékkel, megnehezített szülésekkel, majd viszonylag fiatal, de már gyakorló nőgyógyász korában kikerült Hollandiába, ahol azzal szembesült, hogy ami itthon szülés címén zajlik, az nem normális dolog. Hazajött és elindított egy hozzáértő szülésfelkészítést, elkezdte a párokra bízni a születést, visszaadva annak intimitását, harmóniáját. Egy olyan osztályt működtet, ahol mindent a józan ész vezet, és nincs felesleges kockázat. Miért nem tudja ezt bárki megtenni? Pénz nem kell hozzá. Csak olyan személyiség, amely képes befogadni az újat, tanulni és belátni a változtatás szükségességét.


A kórházban dolgozó szülészek - ha reformokról, változtatásokról van szó - hajlamosak a rendszer áldozatainak mondani magukat, ezzel hárítva személyes felelősségüket.


Pedig a változtatáshoz nagyon kevés is elég lenne. Ha például homeopátiás segítséget adnak a szülési folyamat könnyítésére, már azzal ötödére csökken a szülő nő és a gyerek kínlódásának ideje. Hál' istennek, Magyarországon néhány éve már több szülészet is használja ezeket. Az anya számára az agresszív módon levezetett szülés szexuális traumát jelent, ami tönkreteheti a házaséletét, a gyereknek pedig az egész személyiségét befolyásolja az, hogy hogyan indult az élete. Egészen más személyiség lesz az a gyerek, aki harminc óra alatt születik, mint az, aki négy óra alatt. Ahhoz, hogy a stáb kitanulja, hogy milyen homeopátiás segítséggel lehet a szülés különböző fázisait könnyíteni, ahhoz nem kell TB-hozzájárulás. A homeopátiánál olcsóbb módszer nincs... Ezért nem érdeke a gyógyszergyáraknak ezek propagálása.


Be lehet vinni ezeket a készítményeket egyáltalán?


Már több magyarországi kórház használja őket, rendelkeznek szerkészlettel. Nagyon olcsók, egy üveg mindössze pár száz forintba kerül, és körülbelül kétszáz anyát lehet ellátni belőle. Ahol használatuk elől elzárkóznak, ott is titkon bevihető.


Az adagolás előírását bízzuk a szakemberre?


Mindenképp. Akinek ebben nem segít a stáb, az jól teszi, hogy ha a szülés előtt megbeszéli egy homeopatával. Fontos, hogy tudja, mikor milyen jelzésre mit és mennyit vegyen be. Semmiképp sem szabad pánikszerűen, találomra használni, mert az ellenkező hatást válthat ki. Sok szüléssegítő megoldás van, ami elől elzárkózni irracionális, felelőtlen dolog, hiszen az anyának, a gyereknek és a házasságnak egyaránt a javát szolgálják. Egy jó stáb sok jót, egy rossz stáb sok rosszat tehet. Fegyelmező agresszió helyett többnyire elég lenne, ha megszorítanák a szülő nő kezét, és biztatnák, méltányolnák erőfeszítéseit. Sokszor pusztán erre lenne szüksége egy anyának. Egy Amerikát járt magyar kismama fogalmazott úgy, hogy „gyereket szülni a nagyon fejlett és a nagyon fejletlen országokban csodálatos". A nagyon fejlettben már van pszichológiai hozzáértés, míg a nagyon fejletlenben hagyják, hogy a természet végezze a dolgát, ami többnyire hibátlan. Mi sajnos épp a kettő között vagyunk: kórházaink nagy többségét a szakmai félműveltség, technikai elmaradottság és diktatórikus minták együttese jellemzi. Elég szerencsétlen kombináció! A világon ez már kevés helyen működik így. Talán Kínában igen - erről Michel Oden, az úttörő szemléletű francia szülész számol be -, ahol hiába nők a szülészorvosok, mégis minden szülészeti hibát átvettek, amit a férfiorvosok Európában és Amerikában valaha is kitaláltak.
 

Lehet, hogy a társadalmi struktúra meghatározza a kórházi struktúrát?


Hogyne, igen. Egy diktatórikus társadalomban már az iskola is diktatórikus. A nevelési minták, a tanári viselkedés, bármi, ami hatalmat fejez ki. A gyógyítónak - mint már említettem - hatalma van, amivel sajnos vissza is élhet. De ne térjünk el a rémtörténetek irányába, hiába lenne könnyű azokból nagy gyűjteményt összeszedni. Amerikában, ahol egyébként nem feltétlenül jobbak az emberek, csak megtanultak „jobban" viselkedni és jobban kiszolgálni a mindenkori ügyfelet, egyetlen olyan orvosba botlottam több tucat interjúm során, aki kioktató, lekezelő hangot használt velem szemben: ő magyar származású volt, sajnos, de nem meglepően. Még egyszer hangsúlyozom, hogy természetesen vannak emberséges szülész-nőgyógyászok nálunk is, csak az a baj, hogy a rendszer nem dobja ki magából a tisztességtelent. És mindig ott van az indokolt kifogás is: annyira lestrapáltak, annyira alulfizetettek, hogy annak is örülhetünk, ha ennyit nyújtanak.
A legtöbb kismama szeretné, ha terhességét követő orvosa felügyelné szülését...
 

Pedig fontosabb lenne, hogy ha mód van rá, inkább a szülésznővel ismerkedjenek meg a szülés előtt, mert ő lesz a szülés tulajdonképpeni segítője. Az orvos kevés esetben avatkozik be, mégis őt tekintik a szülés „levezetőjének". Felügyeli a folyamatot és elvégzi a gátmetszést.


Az orvosok nagytöbbsége rutinszerű beavatkozásnak tekinti a gátmetszést, a gáttrauma kifejezés pedig ismeretlen előttük...


Mert nekik nem fáj! A gátmetszés pszichológiájáról hosszan írtam említett cikkemben, több szakember írásait idézve. Michel Oden írja például, hogy sok évtizedes működése során összesen hét gátmetszést végzett, és minden esetben a baba állapota indokolta. Férfiszülészek azért vágnak rutinszerűen, mert a gátrepedést (ami háton fekvő, mozdulatlan helyzetben történő szülés esetén alig elkerülhető) leginkább egy speciális, körkörös, lazító gátkörnyéki masszázzsal lehetne megelőzni. Márpedig ilyesmit egy férfiember aligha képes nyújtani, de egy jól képzett bába igen. Nálunk még ritkaság (de azért van!), hogy egy férfi-orvos érdeklődjék ilyen témák iránt. Sajnos mi, a „fogyasztók" is hibásak vagyunk, ha elfogadjuk ezt a szereposztást: egy magyarországi vagy romániai ember nemigen mer visszakérdezni, még az ilyen kulcsfontosságú élmények kapcsán sem, mint a szülés. Pedig mindezt a maga és gyermeke személyiségének védelmében tenné. Életem legnagyobb bűntudata gyerekemmel szemben, hogy bár kilenc hónapig rosszul éreztem magam, valahányszor ellenőrzésre mentem orvosomhoz, soha nem volt bátorságom szakítani vele. Amikor szülészt keresünk, érdemes megkérdezni más anyákat, olyanokat, akik már szültek. Kérdezzük meg, hogy emberileg rendben volt-e a szülésük, mert ha igen, akkor szakmailag is rendben volt. A két tényező aligha működik külön szálakon.

 

 

Címkék: szülés otthonszülés kitekintő geréb ágnes f. várkonyi zsuzsa