Köldökzsinór

Régóta van bennem vágy, hogy megmutassam azoknak, akik nem élték át, hogy milyen háborítatlanul születni. Nem az otthonszülés a lényeg, hanem a háborítatlanság. Pörög a fejemben a film: a bevilágító telihold és a mécsesek fényében játszik a gőzölgő borogatás a hason, a konyhában forr a víz, kikészítve a kis sapka. Nők ölelik a fájdalom ittas anyai testet, átveszik a ringó mozdulatokat, kísérik az úton. Sziklaszilárdan lágy béke és nyugalom. Homályos, sejtetős, életlen képek muskotályzsálya illattal leöntve. A kontrakciók ritmusosan megtörik a csöndet, erőt visznek és közepet raknak a térbe. Ökölbe szorult kezek, megfeszülő izmok, homlokráncok - a kontrakció végén a vízcsöppek megnyugszanak a domborodó hason. A ritmus egyre gyorsabb, a szünet a kontrakciók közt egyre kisebb. Kitolás. Az anya arcán látszik a mérhetetlen, elképzelhetetlen fájdalom, de hangot nem hallunk, szívdobogás festi alá. Az utolsó kontrakció kéri az erőt, mindenki egyért... Kicsusszan a fej, majd a váll, a fenék - és mintha soha ott sem lett volna, illan el a fájdalom. Összeérnek a hasak, az anyai test innentől az idők végezetéig kívülről öleli a magzatmázas életet. Pici kéz, pici láb, gyűrött arc. Szopik. Fáradt szuszogás, a levegőben vágható boldogság, meleggel átitatott képek.

Íme a film: Élni jó.